Fontos! Most ne kattints ide!

Életrajz

Arany János 1817. március 2-án született Bihar megyének Nagyszalonta nevű községében. Szülei Arany György és Megyeri Sára már nem fiatalok (leánytestvére asszony, a többi gyerek pedig halott) Arany János születésekor. A kései gyermek a féltő gondoskodás következében zárkózott, túlzottan érzékeny s magába forduló lesz. Szüleitől tanul írni-olvasni, s apjától hall először a hajdúság mondáiból, melyek előkészítik későbbi érdeklődését a történeti epika iránt. Sokat olvas (Szalontán csodagyereknek számít). A régi magyar nyelv annyira mélyen hat rá, hogy később sokáig idegenkedik a nyelvújítástól és a romantikától. Tizennégy éves korában Arany segédtanítói állást szerzett. Keresményeiből 1833 őszén beiratkozhatott a debreceni református kollégiumba. Németül és franciául kezdett tanulni. Beállt színésznek, majd vándorszínésznek. Színészként kedvelte meg Shakespeare-t, ekkor figyelt fel a Bánk bánra is.  Új társulatával Máramarosszigetig jutott, ahol egy éjszaka álmában halottnak látta édesanyját. Másnap hazaindult gyalog Szalontára. Otthon valóban szomorú helyzetet talált: távolléte alatt apja megvakult, édesanyja pedig néhány héttel hazaérkezése után meghalt. Szalontára való visszaérkezése után helybeli feleséget választott: Ercsey Juliannát. Másodjegyzői állást kapott, ezzel kétszobás szolgálati lakás is járt: erre már lehetett családot alapítani.
Tisztviselőként példásan látta el feladatát. Helytállt a rendkívüli helyzetekben is, mint amilyen az 1847.évi nagy tűzvész volt. Pesten és Bécsben is hivatalos kiküldetésben járt először, 1843 nyarán. Juliska lánya 1841-ben, László fia 1844-ben született. Apai örökségként földhöz jut. „Zseni a nyárspolgár álarcában” így jellemezte őt Babits Mihály. Arany igazi autodidakta volt. Az a hatalmas klasszikus műveltség, amit magába szívott, számára személyes, mély érzés- és ítéletformáló lett.  Részben Arany alkata, túlzott lelki és erkölcsi aggályossága, részben pedig a rendszeres iskolai tanulmányok félbeszakadása okolható tartós önértékelési zavaraiért, amelyek később, országos sikereit követően is jellemzik őt. 1845 nyarán a Bihar vármegyei tisztújítás erőszakos cselekményei megmozgatták az egész magyar közvéleményt. Az elhíresült eseményeket Jókai Mór még évtizedekkel később is beillesztette A kőszívű ember fiai című regényébe (1869). Arany János pedig megírta Az elveszett alkotmány című komikus eposzát (1845). Arany beküldte művét a Kisfaludy Társaság vígeposz készítésére kiírt pályázatára. El is nyerte a díjat, de a három bíráló közül Vörösmarty Mihály csak fenntartással nevezi az ő művét a legjobbnak, s azt találja mondani róla: ”nyelv, verselés olyan, mintha irodalmunk vaskorát élnők”.  Az olvasóközönség Arany János nevét az Életképekben 1846-ban megjelent romantikus novellák írójaként ismerte meg. Az elveszett alkotmány csak 1849-ben látott nyomdafestéket. A Kisfaludy Társaságnak ugyanazon az ülésén, ahol kiderült a pályázatnyertes vígeposz szerzőjének neve, döntöttek a következő pályázat témájáról. Olyan „költői beszély”-t kértek a pályázóktól, melynek hőse „valamely, a nép ajkán élő történeti személy, pl. Mátyás király, Toldi Miklós, Kádár vitéz stb.” A követelmények között volt: „forma és szellem népies legyen”. Arany okult Vörösmarty bírálatából, s a János vitéz példáját követve írta meg Toldi című elbeszélő költeményét (1846). Ezúttal már egyöntetű elismeréssel nyerte meg a pályázatot, s a bíráló bizottság a jutalmul felajánlott tizenöt aranyat húsz aranyra emelte fel. A Toldi írói körökben általános bámulatot keltett. A legtöbbet azonban Petőfi elismerése és barátsága jelentette. Levelezésük jelentős kor- és irodalomtörténeti dokumentum. Petőfi a Toldiban saját népiesség-felfogásának követésére ismert rá. A mindössze két és fél évet megért barátságuk a világirodalom nagy barátságai közé tartozik. Petőfi a magyar irodalmi élet legfontosabb kérdéseinek közepébe emelte Aranyt, az írói problémák együttes végiggondolására, elképzeléseinek pontos megfogalmazására késztette, munkára serkentette, erőt adott Aranynak ahhoz, hogy leküzdje súlyos kétségeit, eredendő bizonytalanságát. Az 1847-es év gazdag költői termése és műfaji változatossága mutatja a hatást, az eredményességet. Petőfinek is szüksége volt Arany barátságára: olyan eszmetársra talált benne, aki alkatának és talentumának eltérő vonásai miatt nem volt kijátszható ellene. 1846-ban Arannyal és Tompával együtt megalakította a „népies triászt”. Amikor feleségül vette Szendrey Júliát, 1847 októberében útba ejtette Arany szalontai házát; 1849 januárjától májusáig  Arany adott otthont Petőfi családjának.
Arany csak messziről adózhatott elismeréssel barátjának a pesti forradalomban játszott szerepéért. Ahogy Petőfi, ő sem került be az első népképviseleti országgyűlésbe. 1848 áprilisában írta a Nemzetőr-dalt, amit azon nyomban megzenésítettek. 1848 novemberében két hétig táborba szállt a szalontai nemzetőrökkel Arad védelmében. 1849 májusában állást vállalt a belügyminisztériumban, követte a kormányt Debrecenből Pestre. Az orosz csapatok bevonulását követően néhány napig bujdosásra adta fejét, s utána még hónapokig várta letartóztatását. Anyagi helyzete kétségbeejtő volt. Állását, szolgálati lakását elvesztette; Kossuth-bankóit maga dobta tűzbe. Az irodalmi élet korábbi nyilvánossága is összeomlott, így erre sem számíthatott. Petőfiről nem volt semmi híre, s ahogy múltak a hónapok, egyre bizonyosabbá vált, hogy nincs az élők sorában. 1851-ben Arany előbb néhány hónapig a Tisza család geszti kastélyában nevelősködik, majd tanárként helyezkedik el a nagykőrösi református gimnáziumban. Biztosította ugyan családja megélhetését, de nem adta meg Aranynak azt a „független nyugalmat”, amire az Epilogus(1877) tanúsága szerint egész életében vágyott. Nagykőrösi elzártsága nem kedvezett az irodalmi életben való részvételnek. A bukott forradalmat kétféleképpen értékeli: elégikusan (Letészem a lantot, 1850) és ironikusan (A nagyidai cigányok, 1851). Az utóbbi mű arra enged következtetni, hogy Arany a magyar liberális nemesség álláspontjával rokonszenvezett: nem a forradalmi átalakulásban, hanem a lassú, szerves fejlődésben hitt. 1857-ben elhárította magától a kétes megtiszteltetést, hogy üdvözlő verssel köszöntse a császári párt magyarországi látogatása alkalmából  helyette megírta A walesi bárdok című „ó-angol balladá”-t, amelyet 1863-ban publikált. A Kertben című vers (1851) már a fásult közhangulatnak és részvétlen magatartásnak az ábrázolása. A negatív momentumok halmozódása kiváltotta Aranyból művészetének felívelését, lírájának első virágkorát. Elégia és irónia kettőssége jellemzi verseit (Családi kör, Kertben 1851, Visszatekintés, 1852, A lejtőn, 1857). A vívódás és a bűnhődés lélekállapota kerül tragikus környezetbe balladáiban is (V. László, Ágnes asszony, 1853, A walesi bárdok, Szondi két apródja, 1856), amelyek történelmi tárgyuk ellenére is a jelenhez szólnak, s mivel az igazság érvényre jutását hirdetik, a kortársak lelkesítő példázatként olvasták. A korszakot lezáró nagy vers, Az örök zsidó (1860) pedig az elégikus líra és a tragikus ballada ötvözete. Arany 1854-ben publikálja a Toldi estéjét, 1856-ban a Kisebb költeményeket. Értekező prózájának is első nagy korszaka ez, (Naiv eposzunk, Bánk bán-tanulmányok, 1858, Zrinyi és Tasso, 1859). A hatvanas évek elején egy sor változás következett be a költő életében. 1858-ban az Akadémia tagjává választotta. 1860 őszén elfogadta a Kisfaludy Társaság igazgatói tisztét, és Pestre költözött. Arany a politikai nyitástól a politikai kultúra kialakulását várja. Nagy tervekkel érkezik Pestre. A „nép költője” helyett immár a „nemzet költője” kíván lenni. Ennek jegyében írja meg hivatalos felkérésre ünnepi ódáját Széchenyiről (Széchenyi emlékezete, 1860), s lát hozzá a nemzeti műeposz megteremtésének (Buda halála 1863). Elhivatottságot érezve az irodalmi élet megszervezésére, rendkívül magas színvonalú folyóiratot szerkeszt, előbb Szépirodalmi Figyelő (1860-1862), majd Koszorú címmel (1863-1865). Lefordítja Gogoltól A köpönyeget. A Pesti Napló és a Budapesti Szemle köréhez kapcsolódva, az irodalmi egyensúly megteremtésére törekszik. Fellép a „petőfieskedők”, Petőfi gyenge utánérzői ellen. Madách Imre nagyszerű művét, Az ember tragédiáját (1860) ő fedezte fel, szövegét nyelvileg javította, kiadását megszervezte, s a művet is, szerzőjét is bevezette a Kisfaludy Társaságba. Hatására megkezdődik és jelentős mértékben előrehalad a teljes magyar Shakespeare-fordítás ügye, kezdetét veszi a magyar Molière-kiadás és még sok más jelentős fordítás készül. 1865-ben elfogadta az Akadémia jelölését a megüresedett titkári posztra (1870-től főtitkár). A két évre tervezett hivatalvállalásból tizenkét esztendő lett. Ebben szerepet játszott a magánéletében őt ért csapássorozat is. A hetvenes években sokat betegeskedett, ami végképp emberkerülővé tette. Élete egyre szűkebb körben mozgott: főtitkári lakása az Akadémia épületében volt, ha szabadba vágyott, a Városligetet kereste föl, nyarait a gyógyfűrdőiről nevezetes Karlsbadban töltötte. Nemzeti költő szerepét fölöslegesnek hitte a kiegyezést követően. 1867-ben, a király megkoronázásakor a legmagasabb kitüntetéssel, a Szent István-rend keresztjével tüntették ki. Eötvös József kultuszminiszternek személyesen kellett győzködnie a rendjelet elfogadni nem akaró költőt. A költőként elhallgató Arany a fordításban keresett kárpótlást (Shakespeare Hamlet és János király, s 1870 és 1873 között elkészült a teljes magyar nyelvű Arisztophanésszal). Az 1877-ben elkészült Bolond Istókban életének korábban  szégyellt epizódjait foglalta bele (1836-os színészkaland). 1877-ben újra megszólalt költőként. Immár magának szánta verseit így született meg az Őszikék cím alatt összefoglalt ciklus, a híres „Kapcsos Könyv”-be bejegyzett lírai darabok (Epilogus, Tamburás öreg úr, Mindvégig), életképek és balladák (Híd-avatás, Vörös Rébék)  páratlanul szép gyűjteménye. 1879-ben több évtizedes küzdelmére tett pontot a Toldi-trilógia középső részének, a Toldi szerelmének befejezésével. 1882. október 22-én hunyt el.

vissza az elejére

Pályakép

Pályakezdése

Arany művészi pályakezdését a két elbeszélő költemény, Az elveszett alkotmány című szatirikus eposz (1845) és a Toldi, a régi monda újraköltése (1846) fémjelzi. A Toldi estéje első változata 1848-ban készül el, de csak 1854-ben teszi közzé. A Toldi estéje együtt jelenik meg a Toldival.

Más fontos művek a negyvenes-ötvenes évek fordulóján

A rab gólya (1847) a rab madár hagyományos allegóriáját a kiszolgáltatottság lélekállapotként való ábrázolásává fejleszti. Lépést tesz az egyjelentésű allegóriától a sokjelentésű jelkép teremtése felé, s közben későbbi balladáinak statikusabb előzményét teremti meg.

Nemzetőr-dal (1848) közéleti helyzetdal. A közösségi hangnem távol áll szubjektív líraiságától.

Letészem a lantot (1850) a Világos előtti elégikus hangnem egyenes folytatása. Két létállapotot szembesít benne a költő: az értékben gazdag múltat és az értékszegény jelent.

Ősszel (1850) a romantikusoknak kedves, Petőfi által is felhasznált, Homérosz-Osszián ellentétet dolgozza fel a hajdani költői ábrándok és a nemzetvesztés fölött borongó bárd szembeállítására.

A nagyidai cigányok (1851) a forradalom ironikus értékelése. Arany nem a forradalmi átalakulásban, hanem a lassú, szerves fejlődésben hitt. A költemény művészi sikere elsősorban onnan származik, hogy a vígeposz műfajából eredő kevert hangnemet, a groteszk költőietlenítést nagy nyelvi leleménnyel valósítja meg, mindvégig a várhatót leromboló mondatszerkezeteket használ. A nagyidai cigányok 1852-ben önálló kötetként jelent meg, s a kritika teljes értetlenséggel fogadta.

Az 1850-es évek derekán írt Széptani jegyzetekből Arany humorfelfogását ismerhetjük meg.

Lírája a nagykőrösi években-(az „ötvenes évek első felének lírája”)

Évek, ti még jövendő évek (perlekedő-üzleti szókincs), Letészem a lantot, Reményem, Ősszel (valamennyi 1850-ben született) a forradalom bukása után, Nagykőrösre költözése előtt írta ezeket a jelentős műveit.

Fiamnak (1850) valláserkölcsi szókincs.

Családi kör és a Kertben (rokonsági-nemzetségi viszonyokra utaló szókincs)(mindkettő 1851 eleji), megírásuk után az évtized derekára Arany lírai vénája kiapadt.

Visszatekintés (1852) életkort idéző szókincs.

Arany Jánost voltaképpen a forradalom elbukása érlelte lírikussá, részben mert feldúlta életét s igazolni látszott kétségeit, fölerősítette ambivalens beállítottságát, részben pedig azért, mert a nemzeti tragédia hitelesítette fájdalmát és kiszolgáltatottság-érzetét, fölszabadította szubjektivitását, kimondhatóvá tette a neveltetése szerint néma tűrést érdemlő szenvedést.

A nagykőrösi évek balladái

A balladák alighanem a legjobban szerkesztett költemények Arany életművében. Arany János az 1850-es években írt balladáit egyrészt a meg nem valósult vagy töredékben maradt nagyepikai művek pótlékának tekintette. Másrészt Arany úgy látta, hogy a magyar népballada eredeti forrása kiapadt, s megkésett gyűjtése a „népi naivság” helyébe a „tudós naivság”-ot állította. Az ötvenes évek balladáinak témája gyakran kerül ki a magyar történelemből, illetve a nemzeti legendáriumból.

A Hunyadi-balladakör két részének: az V. Lászlónak (1853) és a Mátyás anyjának (1854) az összehasonlításából kiderül: az előbbi vers kétségkívül sokkal nagyobb igénnyel készült, mint a levelet vivő hollónak népkönyvbe szánt története.

Aranynál három szerkezeti megoldást találunk. Az elsőt egyszólamú, vonalszerűen előrehaladó balladának nevezhetjük. Ez a felépítés áll legközelebb a románcéhoz, s ide tartoznak a költő első balladakísérletei, A varró leányoktól (1847) Az egri leányig (1853). Két nagy vers született ebből a típusból: a Zács Klára és A walesi bárdok.

Arany második balladatípusát a többszólamú előrehaladó szerkezet jellemzi. Ennek a típusnak  a többszólamúság következtében már távolibb a rokonsága a románccal. Két jelentős vers tartozik ide: az V. László és a Szondi két apródja.

Arany művészi sokoldalúságát bizonyítja, hogy történeti példázataival egy időben a balladának egy merőben más fajtáját is kialakította. E lélektani érdeklődésű verstípusnak megalkotásakor nem a közösség, hanem az egyén sorsának egyetemes kérdései foglalkoztatták. Ezt a harmadik típust egyszólamú, de körkörös felépítés jellemzi. Ide tartozik Arany egyik legnagyobb verse, az Ágnes asszony.

Nemcsak A walesi bárdok, hanem csaknem mindegyik történeti ballada politikai célzatosságot rejt magában. Az 1850-es években föl kellett rázni a nemzetet fásultságából, s Arany magára vállalta ezt a föladatot. Történeti példázataival egyszerre tanít a megalkuvás elutasítására és a sorssal való kemény küzdelemre.

A nagykőrösi korszakot lezáró költemény: Az örök zsidó (1860)

Elégikus líra és tragikus ballada: Arany ebben a két műfajban hozott létre jelentős rövid költeményeket. A korszakot lezáró nagy vers melyet Arany már Pesten írt, Az örök zsidó voltaképpen a két műfaj ötvözete.

Arany kritikai munkássága és költészete a hatvanas évek elején

1860-ban jelentős fordulat következett Arany pályáján. Pestre került, az irodalmi élet középpontjába. Hivatalos felkérésnek téve eleget írja meg Széchenyi emlékezete (1860) c. ódáját, s lát hozzá a nemzeti műeposz megteremtésének (amelynek részeként készül el 1863-ban a Buda halálával). Magas színvonalú folyóiratokat szerkeszt, amelyekben rendszeresen ír kritikákat. Jól kell tudnia tájékozódni és állást kell foglalnia jelenének irodalmi irányzataiban és vitakérdéseiben. A minél tökéletesebb kompozíció nemcsak költői gyakorlatának fő törekvése, hanem kritikusi tevékenységének is legállandóbb követelménye. Ami Arany világnézeti elveit illeti, hitt az evolúcióban, mindenekelőtt a nemzet evolúciójában, az ellentéteket végül kiegyenlítő-kibékítő történeti mozgásban, a reális és az eszményi harmonikus kiengesztelődésében. Ez vezette politikai gondolkodásában is, a magyar költészet jelenének és jövőjének megítélésében is. Amikor Arany feljött Pestre, egy olyan irodalom vágyával érkezett, melynek középpontjában a népies-nemzeti verses epika megújítása állt. Hitt abban, hogy csonka az a nemzeti kultúra, amelynek nincs hőskölteménye. De már a Buda halála írása közben érzi, ez az út nem járható. 1865-ben a lírával egyenlő hangsúllyal említi az elbeszélő prózát is. Írói elhallgatásában alighanem annak volt legnagyobb szerepe, hogy felismerte saját irodalmi ambícióinak korszerűtlenné válását.

Kései költészete: az Őszikék

Arany János 1856-ban kis bőrkötésű könyvet kapott ajándékba Gyulai Páltól, melynek kapcsos zárát kulccsal lehetett zárni. A zárható, „kapcsos könyv” alkalmas volt arra, hogy legbelső magánügyeit írja bele. 1877-ben, megszabadulva a hivatali munkától, saját kedvtelésére kezdett verseket írni, s ezek egytől-egyig itt találhatók, élükön ezzel a bejegyzéssel: „Új folyam. 1877. Őszikék.” Az utóbbit a ciklus címének szánta. Az Őszikék legalapvetőbb jegye a megváltozott indíték: az, hogy eleve privát költészetnek készült. Aranyt lelkileg felszabadította a számára olyannyira ismeretlen helyzet: egyetlen évben több verse született, mint korábban évtizedek alatt. Kései lírája sok tekintetben ellentéte addigi életművének. Az Őszikék versek közé tartozik pl.: az Epilogus, a Naturam furcâ expellas, a Tamburás öreg úr és a Mindvégig című .

Az Őszikék balladái

Lírai szövegek mellett balladákat is találhatunk a ciklusban. Kevesebb bennük a drámai elem: a párbeszédeket sokszor magánbeszédek helyettesítik. A haláltánc szerkezetét követő Híd-avatásban (1877) a fölütés, a Tetemre hívásban (1877) a záradék is monológ. A kései balladák közül alighanem a Vörös Rébék(1877) a legeredetibb. A kétszólamú szerkesztés kései példája, a Tengeri-hántás a Vörös Rébék mellett Arany legbonyolultabb fölépítésű balladája. Élete végén Arany tervezett nagyobb vállalkozásai közül csak egyet fejezett be, a Toldi szerelmét (1879).

vissza az elejére

Értelmezések (időrendben)

Az elveszett alkotmány (1845)

Arany „minden előzetes terv nélkül” fogott hozzá műve írásához. Az elveszett alkotmány egy nagy alkotó zsúfolt, egyenetlen és mégis jelentős műve. Merész támadás a feudális világ ellen. Arany nyelve nem tükrözi a romantikus stílusfordulat eredményeit, Az elveszett alkotmány hexameterei inkább hasonlítanak a Lúdas Matyi, mint a Zalán futása verselésére. Hosszadalmas, szerkezetileg egyenetlen mű, jelentősége mégsem lebecsülendő.
Az elveszett alkotmányban a komikus eposz csodálatos mitológiai elemeinek apparátusa még túlságosan nagy helyet foglal el, és ez helyenként bonyolulttá, nehézkessé teszi a cselekményt. A mű komikus-eposzi eleme ott hat igazán, ahol fedi a politikai viszonyokat, vagy ahol a kor valóságát allegorizálja. A versengő pártembereket, a maradi Rák Bendét és a szabadelvű Hamarfyt egyaránt iróniával szemléli az elbeszélő, ami arra utal, Arany nem hisz a társadalom gyors átalakításában. Az elveszett alkotmányban ábrázolt megyei korteskedés során egyetlen nagyra érékelt szereplő sem tűnik fel: a szabadelvű Hamarfyt a szöveg éppoly megvetendőnek láttatja, mint a maradi Rák Bendét vagy az arany középút híveként szereplő Ingadyt. A házi perpatvarukat kiélő Istenek: Hábor és Armida egyaránt nevetség tárgyai, és az egész műben hemzsegnek az elmarasztalt mellékalakok. Csak a költemény végén jelenik meg pozitív érték: a „kicsinyek s együgyűek” bizonyulnak a haza valódi támogatóinak, akik a megyei korteskedésben semmiféle szerepet nem vittek. A költemény egésze Arany mélyről jövő demokratikus felfogását bizonyítja. Arany első vállalkozásában nemcsak az elfeledett hagyomány fölélesztését, de előremutató kezdeményezést is láthatunk. Az elveszett alkotmány igazi jelentőségét az adja, hogy Arany a maga korának problémáihoz közvetlen módon szól hozzá és a korra jellemző típusokat teremt. A típusteremtés terén Arany meglepően korán igazi, nagy művészként áll előttünk.

Toldi (1846)

Vörösmarty bíráló szavai nagyobb műgondra késztették Aranyt, Petőfi János vitézének példája pedig radikális stílusváltást eredményezett költői pályáján. Az elveszett alkotmány körülményes, kedélyeskedő, régi módon népies hangnemével szakított a Toldiban. Igaz, a két műnek merőben más a meghatározó gesztusa és műfaja. A Toldi nagyobb méretű elbeszélő költemény, kedvelt műfaja a kelet-európai romantikáknak.

Forrásként Ilosvai Selymes Péter 1574-ben szerzett históriás énekét használta (Az híres-nevezetes Toldi Miklósnak jeles cselekedeteiről és bajnokoskodásáról való história). Toldi és a főbb személyek gondosan fölépített jellemzést kapnak. A mű drámaisága abban áll, hogy „a kihasználatlan, parlagi erő  kényszerek súlya alatt  összetalálkozik a nagy és méltó céllal” (Sőtér István). Toldi Miklós alakját csaknem valamennyi értelmező jelképesnek fogta fel, akinek sorsában Arany a nép felemelkedését, nemzetté válását kívánta ábrázolni. A főhős paraszti és vitézi tulajdonságokat egyesít magában, de egyik réteghez sem tartozik teljesen. Bár itt még egyértelműen erényei felé billen a mérleg nyelve, de hibái is számottevőek s egyúttal a magyarság hibáira figyelmeztetnek.

A paraszti sorban élő Miklós sohasem kerülhetne be a lovagi torna porondjára. A bika-epizód után (nagy májat vetettek neki) ezt csak még világosabban látja. A lovagi fegyverzet megszerzéséhez Miklósnak 100 aranyra van szüksége. Ez a fegyverzet azoknak a jogoknak is jelképe, melyeket a népnek meg kell szereznie ahhoz, hogy a nemzeti élet küzdőterére léphessen. Arany olyasféle segítséget nyújt ehhez a népnek, mint Toldinak a száz aranyat cipóban hozó Bence. A száz arany késleltetett elnyerése teszi lehetővé, hogy Arany népi-nemzeti vonásokat domboríthasson ki hősében. Ha ugyanis Miklós az anyától a búcsúzás jelenetében a száz aranyat már magához vehetné, nemcsak a cselekmény vesztené el további értelmét, hanem Miklós helyzete is megváltoznék: már csak a törvény elől szökő, útravalóval bőségesen ellátott nemes úrfit láthatnók benne. Ha viszont a fiait sirató özvegytől kérné kölcsön amazok fegyverzetét: mintegy álruhásan, nem pedig a maga eredendő jogánál fogva léphetne csak be a küzdőtérre. Toldi győzelmével a cseh vitéz felett mintegy helyreáll az Arany elképzelte, ősi magyar társadalom ábrándos rendje: a hatalmat bitorló herék helyét a valódi virtus, a valódi vitézség foglalja el.

A petrencerúd-emelés parlagi teljesítményét az értelmes és fontos teljesítmények, az országos, a nemzeti tettek váltják fel.

A rab gólya (1847)

Kísérlet a lírizált kisepika megteremtésére. A rab madár költői hagyományból vett allegóriáját a kiszolgáltatottságnak lelkiállapotként való ábrázolásává fejleszti. Későbbi balladáinak statikusabb (líraibb) előzményét teremti meg.

Nemzetőr-dal (1848)

Arany a szabadságharc ideje alatt nem sok verset írt, ezek közül az egyik a Nemzetőr-dal, mely az események sodrában keletkezett (a költő nemzetőr Aradon). Közéleti helyzetdal, toborzó jellegű, a dallamával együtt szinte népdallá vált.

Toldi estéje (1848)

Műfaja: eposz formájú elégia. A személyes hangvétel a Toldi estéjében már meghatározza a szöveg egészét. Az aggodalmak, kétségek, megoldhatatlan dilemmák konfliktusok sorozatához vezetnek. Toldi, aki fiatalon szeretett volna bejutni a király vitézei közé, az udvarban mégsem találja meg a vágyott világot; a modern szellemben csupán a testi-lelki elkorcsosodást, az erkölcsök megromlását látja. A haldokló Toldi és király dialógusában az író belső kételyei szólalnak meg. Lajos király és az öreg Toldi szembeállításával Arany haladás és nemzet dilemmáját éli át. A mű egésze elégikus hangvételű. Bűn és bűnhődés mélyebb értelmet nyer itt: Toldi ismételt gyilkosságának elbeszélésével a költő azt a kérdést veti föl, hogy felelős-e az ember tetteiért. A Toldi estéje nem ad rá egyértelmű választ; a mű jelentése összetett. Külső vagy belső ösztönzésű legyen-e a magyarság fejlődése, megszakítottság vagy folyamatosság-e az elsődleges jellemzője, a jövőtől kell-e várni népünk lényegének a megfogalmazását, vagy a múltban érvényesült nemzetjellemben kell azt keresnünk? Toldi azt a tanulságot vonta le saját életének tapasztalataiból, hogy a külföldivel szemben mindig bizalmatlanul kell viselkedni. Fiatal korában először megkegyelmezett a cseh vitéznek, csak akkor ölte meg, amikor az hátulról orvul akart végezni vele. Az öreg Toldi már gondolkozás nélkül leszúrja az olaszt, nem várja meg a király rendelkezését. A Toldi estéje ellentétsorból álló metaforikus szerkezetében a természet köréből vett képek vonatkoznak Toldira, Lajosé ezzel szemben az ember alkotta mesterséges világ. A királyt nagy tervek fűtik: népét akarja civilizálni. Toldi a természettel összhangban élő ember, aki nem képes látni Lajos célkitűzéseit, bár joggal háborodik föl azon, hogy a külső hatás rombolja meglevő értékeinket, az idegenmajmolás eltorzítja saját múltunkat.

Letészem a lantot (1850)

Műfaja: elégia; (keretbe foglalja). Arany abba akarja hagyni a vers írást a nemzetet ért tragédia, Petőfi elvesztése és az ez által érzett magány miatt. A lant a költészet jelképe. A vers alapélménye a kiábrándulás, a múlt visszahozhatatlanságának felismerése, katasztrófaélmény. Két korszakot állít szembe: az értelmetlen, céltalan jelent és a nagy reményeket ígérő, éltető múltat. Arany verse állókép szerű: a múlt a jelenből visszatekintve jelenik meg. A vers érzelmi kettőssége a csüggedés és a lelkesedés érzéséből ered. Összetett hangneme elégiai és ódai, mely a költő belső küzdelmét tükrözi. A refrén: fájdalom és lemondás, vágyakozás az ifjúságra, a költő számára oly kedves múltra. A mű a Világos előtti elégikus hangnem egyenes folytatása. A három ponttal késleltetett mondatok, a kérdések, sőt az első sor is az elégikus hangnemet erősíti, sóhajszerű, rövid mondattal és szünettel.

A nagyidai cigányok (1851)

A forradalom ironikus értékelése. A közismert történeti anekdota szerint a XVI. században Perényi, a Szapolyai János király pártjához tartozó főúr cigányokkal védelmeztette várát, Nagyidát a Habsburg király, Ferdinánd serege ellen. A cigányok diadalmaskodtak volna, ha nem kiabálják a visszavonuló németek után: szerencséjük, hogy elfogyott a puskapor, különben... Ezt hallva a német vezér, Pucheim visszafordult, elfoglalta a várat és lenyakaztatta a cigányokat.
A könnyen hevülő, de állhatatlan cigányhadat a magyar jellem karikatúrájaként fogta fel Arany. A komikus eposz valamennyi kellékét (segélykérés, seregszemle, haditanács, párbajok, csodás alvilágjárás stb.) fölvonultató műben Csóri vajda cigány logikával gondolkodik és álmodozik: „Eljárta eszével Nagy-Cigányországot: / Hogy s mikép vesz ő majd új veres nadrágot, / Amely senkinek még soha testén nem volt  / Ánglia-posztóján bársonybul lesz a folt”. Az allegorizáló szándék következtében a cigánysághoz hagyományosan rendelt negatívumok köre módosul, pl. nem mutatkoznak gyávának: a cigányok a várban maradnak, miközben a várat védő magyar sereg az éj leple alatt elszökik. (Igaz, nincsenek tisztában az erőviszonyokkal, tényleges küzdelemre pedig nem kerül sor.) Ugyanakkor az általában egy húron pendülőnek ábrázolt cigánycsapat - főként amikor a koncról van szó - igencsak széthúzónak bizonyul.
Az ellenfél, a német tudálékossággal háborúzó ostromló sereg is megkapja a magáét. Voltaképpen mindkét tábor káprázatok után fut, s kiereszti markából a valóságot: a cigányok délibábért vagy a pillanat öröméért dobják oda, a királyi had pedig az elvont elméleti tudás oltárán áldozza fel. A kortársak még könnyen érthették az allegorikus célzásokat: a semmivé vált kincs a Kossuth-bankó; a győzni nem képes, így dühödten bosszút álló Puk vezér: Haynau; Csóri vajda pedig „a nagy álmodó, / Ki maga alszik egy nemzet nevébe, / Álmában újabb, szebb hont alkotó” maga Kossuth.

Családi kör (1851)

Arany lirizált kisepikájának egyik legkedveltebb darabja. Bensőséges idilljével elüt az ötvenes évek lírájának atmoszférájától; patriarchális világával inkább a Toldit idézi. A hangulatos életképben ünnepi fényt kap a mindennapos családi együttlét, ahol a vendégként betérő „béna harcfi” személyében mintegy a történelem is helyet kap. A vers bravúros fogása: az elmúlt szabadságküzdelem emlékét úgy idézi fel közvetve, inkább csak célozva rá, semmint kimondva, hogy az időbeli távolítás egyszersmind a mondák magaslatára emeli a történteket. Az eladó lány sorsának felvillantása a paraszt átlagcsaládok személyes érintettségét példázza a nemzeti történelem alakulásában. Az idősebb fiú vonásaiban a költő önarcképét vélték fölismerni. Arany aprólékos realizmusának jellegzetes példája az éji bogár röptének hang effektusokkal kísért leírása.

Kertben (1851)

A forradalom leverése miatt érzett elkeseredését iróniával fejezte ki. Világos után fejlődésnek indult a tőkés rendszer, de idegen érdekeket szolgált. A társadalom torz módon fejlődött, s a magyarság csak hátrányait érezhette a polgárosodásnak. Bach rendszere kitörölte a személyes kapcsolatokat, gépezet részeivé alacsonyította az állampolgárokat. A Kertben a fásult közhangulatnak az ábrázolása. A vers felütését a beletörődés hangneme határozza meg. A jambikus lejtést írásjeles szünetekkel és viszonylag hosszú több szótagos szavakkal lassítja a költő. A kertész, aki a szöveg elején a gyógyítót jelentette, a végszóra a halállal azonosítódik. Az első sorok falusi életképet ígérnek, az utolsó három szakasz a társadalmi állapot jellemzése. A gondolatmenet az egyeditől az általános, a konkréttól az elvont felé halad. A felépítés formáját Arany másodlagos szerkezeti elvként alkalmazott ellentéttel társítja. A mű első felében sűrítéssel él: a körülírást az állítás kulcsszavával fejezi be. A vers második felében a versszak összegző állítással kezdődik, amelyhez képest a szakasz további része kifejtés szerepét tölti be.

Visszatekintés (1852)

Arany elégiái mind önironikusak: a Visszatekintés mély értelmű képsorában saját sztoikus magatartását, puritán életvitelét is kudarcként ábrázolja. Belső meghasonlottságát fájdalmas önvizsgálatnak veti alá. A vers szövegében értékbőséget és értékszegénységet jelölő motívumokból álló ellentétpárok töltik be a formaszervező elv szerepét. Az öröm poharának, az ifjúság kertjének, a rózsának és a sugárnak humanizált képe a hánykódó sajka, a borult ég, a vaskorlát, az idegen, a lánc, a köd, a füstgomoly, a vállra nehezedő teher és a sír humanizálatlan képével van szembeállítva. E szóképek jelentettjeit a következő ellentétpárokként fogalmazhatjuk meg: élet és nem élet, nevetni és sírni, örülni és nem örülni, ifjúnak lenni és nem élvezni az életet, megtalálni és kerülni, pontosabban késve, félőn keresni a boldogságot, függetlenségre vágyni és szándékosan láncot hordani, álmodni és rádöbbenni, hogy az álom szertefoszlik, bátran halni és gyávaságból életben maradni, az életet bátran elviselni és annak terhe alatt lerogyni. Az élettel annak hiányát, a káprázattal a valóságot, az erővel a gyengeséget szegezi szembe. Nagyszerű a nyelvi sűrítés, amellyel a szöveg a beszélő lelki feszültségét kifejezi. E beszélő látszólag önhibáján kívül tehetetlen, de mégis él benne a felelősség, sőt a lelkiismeret-furdalás. A befejezésben Arany nem a saját, iróniát elégiával ötvöző, későromantikus nyelvét beszéli, hanem a „hit  remény  szeretet” hármasságnak a biedermeier almanach-költészetben elkoptatott bibliai hagyományához folyamodik.

V. László (1853)

Az V. László írásmódja már kezdő szakaszaiban is töredékes mondatszerkesztésű: „A felhő megszakad, / Nyilása tűz, patak”. A szaggatottság benyomását az is fokozza, hogy a költő egyazon állítmányhoz egyszerre kapcsol betű szerint és metaforikusan olvasandó alanyt: „Buda falán a rab /  Egy-egy felhődarab  / Ereszkedik alá.” A költemény tördeltsége még fokozódik attól kezdve, hogy a foglyok megszöknek, a király pedig Prágába menekül. Az elbeszélés az azonos szólamon belül változatokkal, a két szólam között párhuzamos mondatszerkesztéssel hangsúlyozza, hogy az egyidejű, de térben egyre távolodó történések szorosan összetartoznak: „Az alvó aluszik, / A bujdosó buvik (...) Az alvó felvirad, / A bujdosó riad.”

Szondi két apródja (1856)

A kétágú történet alapja az időbeli eltérés: az apródok a múltat idézik fel, Ali szolgája viszont a jelenről beszél. Arany kétszólamú balladái az adagolás, a felépítés mintapéldái; formájuk belső, önteremtő fejlődés során jön létre, az előrehaladás teljesen az írásmód belső energiáinak a felhalmozásából következik. A Szondi halálát előadó apródok nyelve stílusában a XVI. századi magyar költészetet követi, ugyanakkor a török szolga modora a XVI. századi török-perzsa orientális költészetet imitálja. Egy ponton a szerepek fölcserélődnek: ekkor a szolga maga mondja el a maga keleties stílusában Szondi halálát. Ez a szerepcsere egyúttal az árulásra, a hitehagyásra való felszólítással azonos. A hitehagyás viszont adott esetben nem más, mint a saját költői nyelv elhagyása és egy idegen poétikai rendszer vállalása. A vers végén eltűnik mindkét korábbi szólam: a két fiú átka nem romantikus lovagias és még csak nem is romantikus keleties módon szólal meg. Hanem a bibliai átok hangján: „Apadjon el a szem, mely célba vevé, / Száradjon el a kar, mely őt lefejezte; / Irgalmad, oh, Isten, ne légyen övé, / Ki miatt lőn ily kora veszte!”

Arany egyetlen balladája, amely közvetlenül nem magyar tárgyú, közvetve azonban az. A költő 1857-ben elhárította magától a kétes megtiszteltetést, hogy üdvözlő verssel köszöntse a császári párt magyarországi látogatása alkalmából, helyette megírta „ó-angol balladá”-ját, amelyet (átdolgozva) az újabb önkényuralmi időszak idején, 1863-ban publikált. A ballada valós eseményt dolgoz fel. I. Edvárd angol király 1277-ben leigázta Wales tartományt, ami addig önálló volt, őslakói a kelták irányították. A legenda szerint az uralkodó 500 népénekest kivégeztetett, mert nem voltak hajlandók a leigázó zsarnokot éltetni énekükkel. Szinte kísérteties a hasonlóság a XIII. századi események és az 1850-es évek magyarországi történései között.Ez a ballada szerkezeti szempontból három fő részre osztható. Az első részben a meghódított Walest mutatja be a szerző párbeszéd formájában. A második részben a végzetes lakoma történéseit ismerjük meg. Az urak igyekeznek a királyt minden jóval ellátni, de a király arra éhezik, hogy valaki harci tetteit dicsőítse. Azonban ilyen ember nem él ebben az eltiport, leigázott, porig rombolt tartományban, hisz mindenki gyűlöli a királyt, amiért szabadságuktól megfosztotta őket. A három bárd alakja három költőtípust szimbolizál. Az első megfontolt "fehér galamb, ősz bárd", aki öregesen beszél, s habár nem fiatal szavai mégis fenyegetőek: "Te tetted ezt király!" Mintha a levert magyar szabadságharcot követő véres megtorlás és az elnyomás ellen szólna. A második fiatal, romantikus "ifjú bárd". A maga romantikus módján énekel, lágyan, nincs benne fenyegetés csak panasz és fájdalom. A harmadik középkorú férfi lehet, aki erőteljes és kemény. Nincs szavaiban lágyság csak vád és átok, nem siránkozik, inkább felelősségre von. A harmadik fő részben a szinte őrjöngő királyt látjuk. A bárdok éneke zeng fülében, kiket kegyetlenül lemészároltatott, talán felébredt ebben a kegyetlen zsarnokban a bűntudat? A bárdok mégis diadalt arattak, méghozzá erkölcsi diadalt és egész Wales győzött. A máglyára menő igazak éneke Londonig elhallatszott, hogy a király fülében csengve bosszút álljon a lemészároltakért. Arany e művét ugyanabban a versformában írta, mint Vörösmarty a Szózatot. A versszakok két három- és két négylábas sorból állnak, ahol a jambus verslábak spondeusokkal váltakoznak. Ez egy bizonyos lüktetést és darabosságot kölcsönöz a balladának, amitől még jobban érezhetővé válik a drámai hatás. A walesi bárdok jellegzetes ballada. A történet kettős tragédiával ér véget: a vértanúhalált halt bárdok tragédiája és a bűnhődő királyé. Legfontosabb költői eszköze a fokozás, a különböző részek között az ismétlődő szavak növelik a feszültséget a művön belül. A szigorú cenzúra és a zsarnok elnyomás idején csak képekben lehetett beszélni, hasonlatokkal lázadni. Az önkényuralom idején mindenki megértette e ballada időszerű mondanivalóját.

A lejtőn (1857)

Ez a költemény is elégikus hangnemű: értékszegény jelennel értékgazdag múltat állít szembe. Dalszerű vers, s ezt nemcsak a rövid terjedelem okozza, hanem a műfajra jellemző gyakori belső ismétlődés is. A szöveg három fő szóképének: az estének, a felhőnek és a lejtőnek a visszafordíthatatlanság, a kilátástalanság és a helyrehozhatatlanság a hasonlítottja. Az első és utolsó sorai két olyan irodalmi műre utalnak, amely fontos szerepet töltött be Arany élményvilágában. A vers kezdete Poe A holló című híres költeményét idézi föl. Arany művének zárlata azokra a sorokra emlékeztet, amelyek Ophelia halálának körülményeit beszélik el (a Hamlet a magyar költő kedves olvasmányai közé tartozott). E két utalás bizonyossá teszi, hogy A lejtőn a halállal való szembenézés állapotát, az élet végéhez fűződő bizonytalanságérzetet fejezi ki.

Az örök zsidó (1860)

Első nagy lírai korszakát lezáró műve. A lírai elégia és epikus ballada ötvözete; balladás hangú drámai monológ. A szereplírának ez a formája áltörténetiséget s távlatot és tárgyiasságot ad a szubjektív lélekállapotnak. Az író egy költött személy álarca mögé bújva szólaltatja meg kínzó gondolatait: van-e értelme, célja az emberi létnek, az örökös rohanásnak, a folytonos újrakezdésnek? A megnyugvás, pihenni vágyás és az űzöttség; a művészi útkeresés és az életszomj konfliktusa fogalmazódik meg. Az egész költeményből egy mitizált alak panasza árad. A befejezés feloldja a jelképet, de nincs felelet arra, hogy ez a vég, a halál adhat-e egyáltalán értelmet az életnek?

Első két szakaszában a fenyegetettséget a térbeliség nyelvén fogalmazza meg: a beszélőnek futnia kell, mert a fönt agyonnyomja, a lent pedig kifut alóla. A következő öt sor időbeliségbe vetíti át az ellenséges erők haragját; múlt, jelen s jövő mind vészterhes, az örök zsidónak nincs helye a mindenségben. A lét idegen az egyéntől, semmi nem azonos önmagával: ez az újabb két versszak metaforáinak betű szerinti jelentése. Az újabb 10 sor a beszélő teljes elmagányosodását fejezi ki. Az örök zsidó alakját Arany az egyén lélektani elidegenedésének jelképévé fejleszti. Eddig tart a saját léthelyzet leírása. A második szerkezeti egység három versszaknyi fokozás. Elmélkedés, amely az egyéni lét céltalanságának kérdését veti fel. A kereszténység a túlvilágban jelölte meg a lét célját. Arany számára bizonytalanná vált e magyarázat. Hitevesztettségét az örök zsidó alakjában juttatta kifejezésre. Mérlegelvén, vajon a természetben nem ér-e minden inkább célhoz, mint az ember. Amikor a mű címszereplője a záró versszakban az irgalomra tereli a szót, a befejezés ironikusnak, és nem megoldásszerűnek hat. Nem célba érésről van itt szó, csupán megpihenésről. Az örök zsidó azt reméli, hogy egyszer talán megáll a végtelen rohanás. Mivel a szöveg végig egy elképzelt szereplő magánbeszéde, ezért eldöntetlen, vajon a létnek értelmet ad-e a vég.

Buda halála (1863)

A vállalkozó szellem felélénkülése jellemzi Aranyt a kiegyezés előtti években.
Buda király megosztja hatalmát öccsével, Etelével: a hatalomról való balgatag lemondása az a tragikai mag, ami végül halálához vezet. Etele a hivatott a világ fölötti uralomra, de ennek az a feltétele, hogy képes legyen önmagát legyőzni. Az idegen Detre ármánya egymás ellen uszítja a két testvért, s így betelik mind Buda, mind pedig a hun nép végzete. Arany tudatosan olyan eposzi hőst alkot, aki végzete tudatában küzd.
A Buda halálát mindenekelőtt az elbeszélés ütemének gyakori változtatása jellemzi. A szöveg megszerkesztettsége a legkisebb nyelvi egységek szintjén is teljes, a metaforikus fölépítés a lírai költeményekével vetekszik. Etele hun király összetettebb, több önismerettel rendelkező hős, mint Toldi.

Epilogus (1877)

Lírai önarckép, számvetés a megtett életúttal. A sors elviselése, önmegtartóztató tudomásulvétele, a belső méltóság megőrzése: röviden így jellemezhető az Epilogus című vers elején kifejezett magatartás. A zsúfolt országút képe a sors allegóriája, az út megtételének módjai lehetséges magatartásformákat szemléltetnek. A szöveg három részre tagolódik, amelyek világosan elkülönülnek egymástól azáltal, hogy a nyitó soraik szinte teljesen azonosak egymással. Az első öt szakasz szándékoltan köznapi szóhasználatával, esetlenséget mímelő ismétléseivel és kezdetlegességet utánzó rímeivel humoros közlés benyomását kelti: a beszélő nevetségesnek tünteti föl a társadalmi sikereket, és a belső függetlenség megőrzését emeli a becsülendő magatartás szintjére. A hatodik versszak első sora csupán egyetlen szóban különbözik a fölütéstől, de ez máris jelzi a hangnemváltást. A külső képet belső történés, a humort elégikum váltja föl. Az első öt szakaszban a beszélő saját erkölcsi fölényét hangsúlyozta, a középrész kétes értékűnek mutatja ezt az önigazolást. A belső kétely mélysége, a fájdalmas vívódás hangneme, az életmű töredékességének tudata Arany öniróniájának rendkívüli élességét bizonyítja. Az Epilogus összegező jellege a harmadik részben a legnyilvánvalóbb. Az utolsó előtti szakasz a Kertben, a zárlat A rab gólya szövegére utal vissza. A költészet gyógyító szerepének beteljesületlenségét a lírai én a költő kiszolgáltatottságával magyarázza. Az egy sorral kibővített záró versszak a halálra utal, s így végpontként jelöli meg azt a létállapotot, amely a lírikus Arany másik kései fő művében, a Mindvégig-ben már kiindulópontja a gondolatmenetnek.

Tamburás öregúr (1877)

„Annyi melegség van e rajzban, mint valami nagy kolorista színében. Emellett csendes, mély érzelem vonul át rajta, s az ember csakugyan úgy van e költeménnyel, mint némely lebilincselő festménnyel, melynek hatását szóba foglalni nem tudja; a költő egész lelke beszökött a versbe. Érzésemet csak az utolsó versszak zavarja, melyben nagyobb az érzékenykedés, mint a humor, s a gondolat kissé bágyadt.” Az öregúr, aki maga számára és lopva zenél: még csak nem is hasonlat föltétlenül, hiszen Arany szívesen szerzett zenét maga és mások pl. Petőfi szövegeihez.

Híd-avatás (1877)

A ballada alapját az a babona adja, miszerint az új hidat az öngyilkosok avatják fel. Arany a polgári világ, a szabadverseny, a haszonelvűség korának kárvallottjait, seregszemléjét vonultatja föl. A célnélküliség, az erkölcsi világrend megbomlása következtében értelmetlenné válik az ember élete, nemre és korra való tekintet nélkül. Stilisztikai bravúr, hogy minden egyes öngyilkosság egyedi módon ábrázolódik, s a haláltáncot idéző megoldásokban az utolsó megnyilatkozások az egész emberi sors tragikumát képesek felidézni.

Vörös Rébék (1877)

Ebben a művében Arany végletekig kiaknázza és szerves egységbe hozza a mondatfűzés töredékességét, a betű szerinti és a metaforikus jelentés váltogatását, a kihagyásos elbeszélést, az időrend fölbontását, és  elsősorban az élőbeszéd hatását fölidéző refrén segítségével a közvetett elbeszélés és a közvetlenül idézett beszéd egymásba tördelését. Messzemenően kiaknázza a népi babona kultúraalattiságát, archaikus rémületét. Ez egy babonás, komor paraszti világ.

A tölgyek alatt (1878)

A tölgyek alatt a költő legutolsó művei közé tartozik. Egyfajta felszabadultság érződik rajta, ami talán épp a nyilvánosság kizárásából és a terhes feladatok levetése általi nyugalmas magányból ered. A vers lírai tűnődés, nosztalgikus álmodozás, merengő múltidézés és finom ábránd tündéri szövedéke. Impresszionisztikus, lágy harmónia, egyfajta összegzése a szerző életének. Arany elkészítette ennek a versnek a kifordítását is, melyben a felszabadult vidámság keveredik a keserű öniróniával.
Versét mintegy végakaratként értelmezve, Arany koporsóját a margitszigeti tölgyek leveleiből font koszorú övezte.

Toldi szerelme (1879)

Legterjedelmesebb művében a XVI-XVII. századi népkönyvek szétteregető írásmódját idézte föl. Lajos király udvara a Toldi szerelme tanúsága szerint maga a megtestesült színjáték. A király is, udvaronca, Toldi Miklós is szívesen tréfálkoznak azzal, hogy visszaélnek a látszattal: Lajos álruhában látogat el a Rozgonyi családhoz, Toldi másnak fegyverzetében vív párviadalt Rozgonyi Piroska kezéért. Majd Lajos vitézeivel látszólag békés hódolóként keresi föl Prágában Károly császár udvarát, valójában a ruha alatt mindannyian páncélt viselnek, s kegyetlen tréfát űznek az ellenséggel. Ám az alkalmilag, kivételesen vállalt látszat erősebbnek bizonyul a két hősnél  a továbbiakban egyikük sem tud szabadulni hatásától, sőt, még másokat is kiszolgáltatnak a színlelés démoni hatalmának. Piroska, bár felismeri a cserét, az apja iránt érzett kötelességből mégis beleegyezik a házasságba Tar Lőrinccel. Arany élesen bírálja a vélt kötelesség nevében önmagunkon elkövetett erőszakot, a visszafojtáshoz vezető önuralmat. A Toldi szerelme ellentétben a Buda halálával jellemhibára szűkíti a tragikumot. Toldit jellemének fogyatékossága arra kényszeríti, hogy az egyszer elkövetett bűnt hasonló vétkekkel sokszorozza meg.

Hatástörténet

Arany és kortársai

Arany János pályakezdését elismerés övezte: már Az elveszett alkotmányt méltánylás fogadta (Vörösmarty Mihály kritikája az egyetlen fontos kivétel), a Toldi ünnepléséről nem is beszélve. A Toldi estéjéről a rettegett kritikus, Gyulai Pál szuperlatívuszokban írt. A nagyidai cigányokat a kritika teljes értetlenséggel fogadta, de Vörösmarty szerette; Kemény Zsigmondnak, Csengery Antalnak és Eötvös Józsefnek figyelmét pedig e mű irányította igazán Aranyra. Klasszikus költőink közül egyike a nagyon keveseknek, aki még életében megérte, hogy műveiből jónéhány iskolai olvasmány lett, ő maga pedig hivatalosan ajánlott íróeszmény. Mindez nem jelenti azt, hogy Arany népszerűsége vetekedett volna Petőfiével vagy Jókaiéval. A kiegyezés időpontjában az irodalmi értelmiség elitje (az egyetlen Jókait nem számítva) Deák Ferenc oldalán állt, és a politikai rendezéstől a magyar polgárosulás szerves fejlődését várta. A kor írói nagyot csalódtak a kiegyezést követő évtizedben. Az Őszikéket író Arany meg tudott még egyszer újulni, de az irányzat mely őt írta fel zászlójára nem.

A Nyugat ellentmondásos Arany-képe

A Nyugat tábora megosztott volt a magyar irodalmi hagyományok megítélésében is hogy mennyire, talán éppen az Aranyról alkotott kép esetében érzékelhető a legjobban. Elegendő egymás mellé tenni Babits Mihály Arany Jánoshoz című szonettjét (1910) és Ady Endre Kétféle velszi bárdok című versét (1913), s máris láthatjuk, hogy Arany-értékelésük fényévekre volt egymástól. Utódai elsősorban a lírikust látták Aranyban. Ady lényénél fogva lírikus alkatúnak nevezte elődjét. A Nyugat nagy nemzedéke nem a teljes lírai életművel számolt, hanem főleg az Őszikék lírájával, amit gyakorlatilag ő fedezett fel. Már ez is radikális szembefordulást jelentett a korábbi, az epikust hangsúlyozó Arany-képpel. Alighanem Babits törekedett a Nyugat írói közül legnagyobb becsvággyal önálló Arany-kép kialakítására: „Petőfi nyárspolgár a zseni álarcában. Arany zseni a nyárspolgár álarcában.” A Magyar irodalom című nagyobb igényű munkájában Babits kísérletet tesz az Arany-életmű értékelésére, méghozzá világirodalmi horizontba helyezve. De újraalkotja a korábbi ellentétet: most Petőfit fordíthatónak és világirodalmi értéknek, míg Aranyt fordíthatatlannak és nemzeti értéknek minősíti. Míg eltérő Arany-értékelésük Ady és Babits között nem vezetett nyílt vitára, addig Móricz Zsigmond és Kosztolányi Dezső között igen. Móricz 1931-ben cikket publikált a Nyugatban, s ebben az állítólag nem bátor Arany János csaknem egyetlen igazán bátor műveként ünnepelte Az elveszett alkotmányt. Kosztolányi válasza, az Író és bátorság (1932) a magyar vitairodalom egyik remeke. Móricz állításait pontról pontra cáfolja, imponáló tárgyismerettel, érzékeny beleéléssel. Külön kitér arra, hogy az írói bátorság nem azonos a politikai, kivált a pártpolitikai bátorsággal. Az író bátorsága abban áll, mondja Kosztolányi, hogy képes-e szembenézni önnön emberi létével s ennek eredményét könyörtelen pontossággal kifejezni. Míg Arany demokratikus társadalomképét inkább az epikájában, írói bátorságát elsősorban a lírájában véli Kosztolányi megtalálni.

 vissza az elejére